Éj szelíd trónján

Mi az a hangulatlámpa? Egyébiránt, mitől hangulat egy lámpa?

Én, aki péter érvelést ír, melybe kötelezően saját véleményt kell fűzni. Nézzük a törlés előtt mit hordtam össze:

Véleményem szerint, a harag fontos dolog, egy olyan érzelmi visszacsatolás az emberi kapcsolatokban, ami tudatja velünk, hogy mikor rossz nekünk, vagy másoknak. Így mérhetjük fel azt a határt (egy felszabadult kapcsolatban, amiben az emberek szabadabban viselkednek, és nem kontrollálják annyira a szájukat illetve érzéseiket), amit nem akarunk megközelíteni sem, ha nincs rá nyomós okunk. Így teremtve külön szabályokat az amúgy szabadabb kapcsolatba, amiket később nem zargatunk önként, és így válnak lapossá a kapcsolatok is, hát még a beszélgetések. A titkokat, és ezeket a korlátokat fokozatosan kell ledönteni, egészen odáig mikor már fáj a másik hiánya. Aztán lehet új korlátokat támasztani, új titkokra szert tenni. Bár nekem konkrétba volt egy, (meg volt nemegyszer) barátnőm, aki később az egyik titkot megcsalásnak könyvelte el, és dobott, holott szándékosan futottam össze vele egy csokor virággal, amit sietve neki adtam, és közben izzadtam. Hát milyen rendes ember is vagyok, gondoltam én; hát milyen bunkó, gondolta ő.

Lucskos ruhás lány ül a padon, és gyűlöletes, amit művel. Hiszek benne, hogy sok embert megbotránkoztat, a cselekvésé, noha látszólag most csak a melltartóját igazgatja, inglisül gondolkodik. Hát angolul, ugye. Komoly gondok adódtak az életében, és ez az elázott hölgy, rájött a szokatlanul fontos gondolkodás közben, hogy ha angolul gondol, a gond sokkal egyszerűbbnek tűnik. Középhaladóként beszéli a nyelvet, az agyában angol tőmondatokat csinál. Sokkal egyszerűbbnek tűnik az egész, sőt olyan mint valami mozifilm, film noir az egész látvány. He is a liar. He was the thief of my little heart. But now, he is in danger. Filmszerű, olyan mozgalmas az egész gondolatsor. A tolvaj; a hazug, aki szíveket lop. Sokkal bénábban hangzik a magyar tőmondat. Angolul gondolkozni kevésbé gáz, ismeri el végül Az esőben elázott Eszter.

A barátjával nem jutottak a dűlőre, hiszen a fiú, nem, a férfi, bűnöző. Nem feltűnő, nem visel sísapkát, nem rabol ki a sikátorban, sőt még csíkos pizsamát sem viselt soha, nem volt a lábához bilincselve egy ólomgolyó, amit lefűrészelt, mármint a bilincset, közvetlen a szökés után, és bűnöző lett, hisz bár ártatlanul került börtönbe, mint mindenki más, szökött fegyencként, bűnözni kell. Meg kell élni, ugye.

Most, otthon ül, és megírja a vallomását, majd reggel pedig a zsandárokhoz megy. Bevall mindent. Bevállal minden csalást, minden hazugságot, minden apró kis hibát, mellyel fejjel ment neki mindenféle szerződésnek, amit társadalomba születve, (nem lépve) elfogadott, egyfajta EULA-ként.

Nem szeretsz, kérdezte tőle ő, mikor magyar tőmondatokban megértette, mire készül. Szereti a férfi, de azt mondta, meg kell lakolnia, azt hiszi.
Meséli, szinte már kedélyesen miközben a csalásait számolja össze, hogy kezdődött az egész. Rendes gyerekkor, boldog ifjúság, ilyesmi. Azt mondta a férfi, túl unalmasnak találta az egészet. Túl köznapi. Bárki megélhette, mert nem történt benne semmi, és még pisztolyt sem látott soha életében. S akkor mi van? Mesélte hogy, hazudozni kezdett. Először kis dolgok, amire senki sem jöhet rá. Apró foltok, a gyerekkorból. Aztán egyre nagyobb dolgokat. Azt mondta, bámulatos az agya, ráállt az egészre. A legutolsó részletre is emlékezett a beszélgetésekből. Az emberek kedvelni kezdtek, mondja, szellemes voltam, nevet fel.

Tovább kellett fejlődnie, mindig feljebb, különben beleunt volna. Unni? Mikor egyszer elmondott egy részt az életéből, azt többször nem használhatta fel, nem mondhatta hogy Franciaországban született, mikor előtte elmesélte hogy milyen volt a császármetszése Bécsben, meg hogy ő sosem csókolta meg az anyja vagináját. Picsáját.

Az emberek viselkedését figyelve, elkezdte átvenni a szokásaikat, mozdulataikat. Félelmetes, milyen gyorsan meg tudja változtatni az ember a legelemibb szokásait is. Figyelem, önuralom, ész kell hozzá. Az egész egy kihívás, egy kaland. Hogy jutottál akkor idáig, kérdezte a lány, aki most az utcán csatangol, és a keresi a megoldást az egészben.

A férfi, képessé vált arra, hogy belül is alakítson, átkötötte magát, a drótokat belül, és tényleg, változott. Képes volt arra, hogy a lelkét változtassa. Egyáltalán, mi a lélek, ha változtatni lehet rajt. Nem is volt ott lélek, végeredményben. Mások személyiségéből építgetett valamit, amiben létezve lehengerlő lehetett, mindenki elhitte az imádnivaló pasas sztorijait.

Remekül hazudott, kimagasló intelligenciája volt, és önuralma. Rengeteg embert lehet átverni. Húszévesen, már sosem volt gond az élet, jakuzzi, öltönyök. A megvalósult álom, mondta. Mikor eljutott oda, mondta, hogy már nem érezte saját magát, mikor nem értette, hogy 17 éven átépült személyisége, amit nem ő alakított, az alakult, na az hova tűnt el?
A lélek örök, akkor azok a döntések melyeket hoz, nem cáfolhatják meg őt, nem változtathatják meg. Nem tűnhet el a tömegben egy lélek.

Hiszen, örökké létezik, hogy nyúlhatnánk bele abba, amit kapunk magunkba, és nem a miénk? – kérdezte Esztertől.

A férfi, bánja vétkeit. Leírja, és a kapitányságra megy vele.

A történet, itt bizony kettészakad.

A cinikusabbak kitalálják a rövid hangulatszakadás alatt a történet logikus, és megfontolt befejezését. Azt, hogy bár senkinek sem ártott közvetlenül, a megcsalt asszony tönkretette a gyerekeit, a tönkretett boltos bezárhatott, a szomorú zenész pályát váltott miatta. Rengeteg nagyléptű dologhoz adta az íriszét, hisz azt még nem tudta hamisítani, az ott volt. Felbecsülhetetlen a kár, amit egy igazi hazug véghezvihet az emberek között. Ezért bűnhődnie kell, muszáj, logikusnak kell maradnia. A hölgy túlél, a bűnöző lekopik. Ez a történet vége, abban a történetben, amit leszabtunk.

A másik történetben, mely a mi akarattal teli, és emiatt örökké kiszámíthatatlan világában játszódik, csoda készül történni.

Eszter, egy tükröt tart a férfi elé, aki felnézve a szorgalmas körmölésből, belenéz. Az arcát látja, a sajátját, vezeti Eszter a gondolatot. Ketten vagyunk, nem kell hazudni, kettőnknek a szobában kell most lenni. Pontosabban hármunknak. Az ott a tükörben, az ott te vagy. És mutat a tükörre.

Mit akar ez lány? Hogy hatalmas füst, és fény kíséretében a férfi, saját magát ismerje meg, és vegye át a vele szemező egyébként szimpatikus, bár borostás ember lelkét? Hogy a tükör megnyúljon, és ő beleszakadjon, javít utólag a hölgy.

A hölgy az nő. Egyszerű angol tőmondatokkal is érthető, hogy nem oly okos. Eszter, pláne nem. Az egyszerű lány, az egyszerű mondatokkal kitart, hogy gyere, ismerd fel, ismerj el valami olyasmit, ami benned van, ezt mondja, és veszettül rázza a tükröt.

Megolvad vajon a tükör egyszer? Le fog folyni az egész máz a túloldalon, és a homorú tükör mutatja majd, hogy valójában a halarcunk van, tátogunk, és a végén a vére ontása nélkül úszik tovább a modern ember, akinek legnagyobb fegyvere is csak a hazugság?

A férfi, megszánja Esztert. Hazug.

Eszter elérzékenyül, az öröm hogy azt mondja a férfi: Azt hiszem értem, tudom ki vagyok. És lány erre eldobva a tükröt, a nyakába ugrik.

Vér nem hullik. De ez húsmágia. A testek, amik összeolvadnak, a racionális világot, melyet temettünk, olvasztják a reális, mesés világba, ahol vagyunk. Hisz ez is csak varázslat, az pedig azt mondják a végtelenből veszi a hatalmát. Az örökből. A két világ, találkozhat ott a végtelenben, a lélek örök, a lelkük ott lesz a végtelenben. Hús-varázslat történik a testük felajánlásával, megkapják cserébe azt, amit az effajta varázslatoknál, a mérleg egyenértékűnek talál. A mérleg nyelve mely dönt az egyensúlyról, nem ad ki füstöt, nem, nem fénylik veszettül, nem olvasztja meg a tükröt, mely egyébként már eltört, mikor a hölgy elolvadt.
A húsmágia, az ölelés melybe Eszter beleérzékenyült, megadta a megoldást.

Eszter, már reggel, étkezik egy padon, és épp azon angolozik, hogy valójában kacska ez a befejezés. Hogy mesés – Like Disney but, meglepően nyálas. Öleléssel menteni meg egy férfit? És semmi szex? No igen, talán ezért lány, illetve hölgy Eszter, még ha buta is.

A férfi, végül nem jelentkezett le a rendőrségen, hanem találkozott egy pszichológussal. Közelről. Amíg ki nem ismeri ezt a hazugságokkal teli szakmát, addig majd még hiszi, hogy lett lelke, és az ölelés, mely végül megmentette a napot, meg fog ismétlődni, újra, és újra.

A hazugság, mint a pusziért ezüst, kifizetődő.

Most ott tart a stagevu, hogy coki van. Tízpercenként megáll tölteni, akkor is ha a csík szerint már lejött az egész.

Ez lehet a revans, amiért ma szemét voltam.

És mellesleg degeszre tömtem magam süteményekkel. Az igazából boldogított.

Éjszaka 2 van, és azt számolgatom hogy ilyen tempoban mikor látom a film végét. Lehet nekiállok tanulni.
Fanatikus vagyok, és ellentmondok a normáknak, ha ha ha.

Megiszok még egy üveg csapvizet, és beleszek tépve szinte, mint a mozijegy.

A szánalmas ólomgolyóimmal, nem fogom megállítani a történelem kerekét.

Kapott tőlem a jéeszpé egy boldogító igent, mármint a mai napra eljegyeztem magam a css-el. Új dizajn van, sükebókák.

A legjobb hír, hogy akár lehetne valid is. Nem, és használtam png-t is, az exploreresek bekaphatják.

Jónak tartom egyébként benne, hogy színes főoldal után, színtelen bejegyzésoldal jön. Ez amolyan érdekes dolog, a szememnek tetszett még először.

Rossznak tartom hogy elfelejtettem sorkizárttá tenni a bejegyzéseket, illetve a kommentrész foghíjas. A héten kijavítom a két gondot.

Sok dolgom van ma éjszaka. Érvelés a haragról, két bejegyzés úszkál még mindig a fejemben, ez még mondjuk lekűzdöm, ja igen és tanulnom is kellene. Meg készülni az érettségire, nyilván.

Jól megy a programozás, már nem tűnk olyan távolinak az a minimum 80%-ék.

Boldogság a négyzeten, a stagevu lejátszója az imént szarta össze magát. Kiforratlan ez az egész.

Ma nem kivánok beszélni. Öreg bácsival beszélgettem, a végén közölte hogy ő két hónap múlva nincs is. Kérdezem, mégis hogyan? Mondja, tumor.

Van elmúlás. Én, meg te is, tudod, tudjuk, hogy van, mert megértettük a remek szót a fogalomra, képesek vagyunk kifejezni féltucatnyi módon a fogalmat. Remekül körül tudjuk írni azt, mikor valami megváltozik, és sosem lesz olyan, mint régen.

Minden kisgyerek, szeret fáramászni, meg mászni, ha ezt magasban teszi az ember, még izgalmas is. Nem hiszem hogy én, mint kölyök, különösen kitűntem volna azzal, hogy a kertben álló fát meghódítottam. Felmásztam rá, segítség nélkül, egy az én akkori 80-90 centimhez képest óriási fára.

Nem hiszem, hogy nemzetünk fáramászó lenne. Meghagytuk a délieknek hogy a fáról eredeztessék magukat, mi lovas nép vagyunk, meg utazgatós, hát hogy néz már ki egy szittya a hegytetőn, ahogy épp tibetit mészárol. Vagy niggert ráz le a fáról, ahogy néger épp próbál kulturális kapcsolatot létrehozni, és hoppá négert írtam pedig niggert akartam, - de a kulturális kapcsolat nem sikerül, a kultúrkörök fogaskerekekké válnak, és bedarálják a bevándorlót, pontosabban le, mármint a fáról. Talán a sámánlétra az, amit őseim nekem találtak ki, ahhoz hogy elérhessem fát. Visszagondolva, még íjam is volt, meg nádból nyilam.

A sámánlétra egyébként csalás.

Önerőből kell feljutni a csúcsra, akkor vagy igazán óvoda középcsoportos, ha magadtól sikerül.

Igazából, rövid kertbennmaradós játékkarrierem során csak két fát hódítottam meg kalandvágyból. Az egyik egy undorító nagy elpusztíthatatlan diófa, ahol megcsíptek a szakadékok(megjegyzés: őrségben a darazsakat, és a nagyobb méheket szakadéknak nevezik, ez afféle vend dolog, tőlük vették át) , ezért jegeltem(fenistil-gél, a bayerntől), illetve egy ismeretlen fa.

A kertünkben, remek volt felnőni. A föld régen egy botanikus-féleségé volt, és tele volt(van) az egész ismeretlen növényekkel. Olyan díszfa bazmeg, hogy aranyeső, csak jobb, szebb, és mérgező a termése. Vagy zöld díszbokor, aminek olyan a termése, mint a kelbimbó, csak kicsiben. Vagy az általam meghódított díszfenyő, mely örökzöld, a tűlevele puha, a termése miniatűr toboz. Ilyen apró.

Ez a második fa, mit meghódítottam. Ezen nem éltek meg a darazsak. Ezen, nekem, még, akkor, bázisom volt. Nem szögelhettem meg a fát, mert fáj neki, ez a családi tiltás. Én meg elfogadtam, míg meg nem láttam, hogy apám munkatársának kölykei gond nélkül megszegelnek egy fát.

Na akkor szakadt igazán két világra az univerzum, két párhuzamos világra, az egyik peti akkor hazaszaladt, és iszonyatosan, brutálisan megszegezte a bázist, és megette a sárgarépát is. A másik hakkni simán elfogadta a dolgot, és azóta sem tud fütyülni. A valóságban, remélem, hogy nem találkoznak a végtelenben a párhuzamosok, mert félek hogy ma már iszonyat, brutálisan megfejelném magam. Mármint, őt, aki fent ül a bázisán.

Én csak dróttal rögzítettem, meg kötéllel a fára. Annyira elég volt hogy üljek rajta, illetve nyilazzak.

Később durvultam, miután rájöttem hogy momentán a nyíl kissé zavaróan hangos fegyver. Na nem mikor suhan, hanem mikor eltalálja a behatolót (húgom). Na az, hangos. Alternatív megoldásként bevásároltam egy rugós fegyvert, ami egy csőcsere (egy igazi fémcsövet kapott), és a még zöld termés (a töltény) remek kombinációvá vált. A szomszédban unatkozó dagadt(gatyás)galambokat megröptette, de semmi maradandót nem okozott, én élveztem, ők nem.

És volt egy fa virágládából, két pótkerékből, egy erős gumiból és egy Maréknyi szögből alkotott hajítógép, ami egyébként átlőtte az udvart, a stratégiai fontosságú fáról. Félliteres üvegek voltak a lövedékek, az én acéllövedékeim.

Remekül lehetett lövöldözni vele, míg volt puskapor, muníció, és szendvics.

Mennyi szendvicset zabáltam ott be. Az uzsonnát mindig ott ettem meg, amíg épült, egészen takaros kis morzsatengert hagytam alattam a földön, amit felettek az akkor még a kertben tanyázó vöröshangyák. Ma már nem tanyáznak ott. Pontosabban, nem tudhatom hol tanyáznak, nem hívtak meg sohasem egy teára. Én meg sosem mentem hívatlanul aztán, az olyan izé.

Nem tudom hogy vannak-e vöröshangyák. Az ember elhagyja a gyerekkorban fontos dolgokat. Elhagyja a játszóteret, elhagyja a fáramászást, elhagyja a nagyszülőket, elhagyja az egész kibaszott a világot, az óvónőket, a trambulint, a rollert, a játékot, az igazi játékot. Tét meccs, az lesz minden, meg futás föl, le és alá. Nem adom vissza a fésűket, nem érek rá elmenni, nem tudom most megkóstolni, futtában vagyok, bocsánat vizsgázom.

Nem tudom hogy vannak-e még vöröshangyák egyáltalán, nem csíptek meg lassan 8 éve. Nem estem el igazán nyolc éve, most hirtelen nem emlékszem milyen az, ha igazán fáj. Volt, ami fájt, persze.

A fa egyébként szerdán dőlt ki a helyéről, elrohadt a közepe, és úgy dőlt ki, hogy senkinek és semminek nem lett baja. A bokrok, a többi fa érintetlen. Ő adta meg magát.

A bázist, már régen leszereltem róla, nem gátolta látszólag semmi. A fa egyszerűen elrohadt, én pedig 18 leszek. A torkomat szorítják most, az övét mi szorította?

11-13 éves korban jön egy nagy szél, és elfújja most már az egészet. Nem épül hangyavár, mert átmegyek rajt fűnyíróval. A puskát eldobtuk, az ágyúm elégett, a gumi elszakadt, gyerekek nem lettek, az nem olyan gumi, egy gyerek viszont eltűnt.

Közösségi játék! Ki tudja felsorolni a két video között a különbségeket?

A legszánibb különbség az, hogy a második videon kevésbé vannak elhízva.

hogy zombik elől menekülök, és nem tudok rájuk lőni mert nem látom a kontrollert, hiszen benne látom magam a játékban. Miközben a haverom hátulrol szövegel, hogy lődd már szét. Pistolyhős, na az nem volt. Bezárodtam egy szobába, ahol ráfogtam egy vérző fejű faszira a fegyvert, mire elkezdett mindenki beszologatni, mire megakartak lincselni, mire az egyik tényleg megzombult, erre a nagy felhajtás közeppette beszáguldott valami dzsipp, és elkszálta a pléjert. Az én vagyok.

a végén valami iszonyat kemény fényjátékkal, meg füsstel felkeltem, gondolom zombiként, csak nem úgy. Olyan volt mintha a véráramban járkáltam volna, valami vöröses folyadék megy mindenhol, vöröses falú helységekben, ahol alaktalan furcsa izék támadnak rám, meg szemgolyók. De mennyire utálom a szemgolyókat.

update: Érthetőbb lett volna, ha megmagyárázom. A dal a “Southland Tales” filmben szerepel, játszik benne Justin “sebhelyes” Timberlake, így.

Egyébként a film talán az egyik legérdekesebb alkotás amivel találkoztam az elmúlt egy éve.