Éj szelíd trónján

1
Őszi délelőttök, sosincsenek a kádba. Az őszi délelőttökön ugyanis programozott fűtés hiányában, vacogsz. A dunyhád viszont végre meleg, hiszen a balhorga ezeknek a takaróknak, hogy mikor lefekszel, még fagyottak. Szóval az őszi délelőttök vagy nem történnek meg, értsd ágyban az ebédig; vagy dolgosak.
Próbáltam kávé hiányában dolgozni, de mint legtöbb írogatónál: lófaszkodás volt csak. Érdemes meghatározni amúgy, mi az a sorsszerű lófaszkodás. Különbözik ugyanis a random lófaszkodásnál, amit ugye bárki, bárhol, bármikor. A sorszerű lófaszkodás rajtunk túlnyúlik. Arról van szó, hogy széttépték az istent. A kisbetűst. Lett sok isten, mindennek ott az istene, aztán ezek nyilván küzdenek az Isten megszólításért. Két ilyen isten épp harcol az ember felett, a székem istene, aki kényelmes pózt keresné órákon át, és az asztalom istene, ami tökéletes rendet találná, aztán veszem észre, máris lófaszkodok csak. Dolgozni nem hagynak, fülömbe suttognak mindig, és nem lehet figyelni ekkora zajban. Az ember zenét kapcsol, vagy egy radírgumit rágicsál, hogy az agya ép maradhasson.

Hirtelen végigsiklik valami az arcomon, és gurgulázó kacagás. Megfestett. Hátrafordulok, és fetreng a nevetéstől, tiszta zizi. Ő Andrea, aki épp fest. Persze lófaszkodik ő is csak, felskiccelt valami vázát, meg virágot, aztán unja már. Festőköpenyben csinálja, a palettát meg már megint ledobta valahova. Majom! Visít fel rajtam, merthogy az arcom, így olyan. Idióta, gondolom, majd elkapom őt, zokniban végigsétálok a festékes újságokon, ő meg menekülni akar a kezeim közül, rúg, harap, gerince hajlik a kezemben, de ezután esélyt sem adok.

A kádba rakom, és gonosz vigyort vágok. Szeme elkerekedik, és már féli, ami következik: a borotvahab. Lefújom a férfias habbal, kapálódzik még a kádban, aztán mocskos harc kezdődik a tégelyért, a habért. És nevet, én röhögök, mindenki habos, az ablak is.

Aztán én feltakarítok, ő meg még lespriccel vízzel, állítólag habos a fülem. Eszed tokja.

2
Andrea amúgy busszal jön, majdnem minden nap. Azt mondja, itt jó dolgozni, otthon egyedül van, meg az anyja nem szereti, ha összefestékez mindent. Miért itt festékes lesz minden? Rendültem meg egy pillanatra, hogy ezt hogy gondolja.
- Nem-nem, de hát majd takarítok. – nyugtázza ezt ő nőként, én meg rettegek az olajfestéktől. Persze csak kicsit, de hangsúlyozom, hogy ne merje összefestékezni a szőnyegem. Van alatta újságpapír. Átmarja, megmarja, ottmarad! - Majd vigyázok - mondja, és cigiért nyúl.
- Ne gyújts rá a szobában, hé! - kis szoba, nagy a füst, tönkretesz így mindent, amihez nyúl. Erre kimegy az ablakom alá, aztán kopog, hogy kabátot, vigyek. Fehér köpenyében van, persze mindenhol tiszta festék meg maszat. Tegnap majdnem a haját vágta, mert a festéktől összeragadt gonoszul néhány zöldé lett fürt, azóta kendővel köti a haját, és a vörös tincsei a festéktől távol maradnak.

- Miért rajzolsz vázát?
Azt mondja rá, hogy stílusgyakorlat.
- Mi kerül a vázába? - kérdem. Meséli, hogy üresen hagyja. Azt mondja, igazi kihívás egy jó vázát festeni. Annyira közkedvelt téma, mindenki fest vázákat. Ha tehetséges, azt mondja, akkor az ki fog ütközni az edényen, hogy van benne valami. Ha pedig nem, fest nekem egy vázát a falra, és majd nézegethetem, hogy ittjárt.
- Nem lenne könnyebb valami jót festeni? Valami mozdulatot? - erre ő hárít.
Szerinte, ha igazi témája lenne a festményének, nyilván a téma túlnőne a festőn. Minden, ami mozog, minden, ami dinamikus, élettel van tele, és a jelentés, elvonja a figyelmet róla. A szépsége a festőnek, a mozdulatlanságban van, hiszi ő. Szerinte amúgy időtállóság van, és semmi sem változik, csak a jelentéktelen felszín. Ha te megírnád az én vázám, akkor biztosan egy állandó történet lenne - mondja. A főszereplő kész tervekkel ébred, kész eredménnyel végez be, és az aprólékos dolgokról szólna az iromány. Egy mozdulatlan, tömör tárgy lenne az eredmény is, ami kihozná, hogy tudok-e írni, vagy sem.
Ellenkeznem kell.
- Azthiszem, egy ilyen szöveg megírása iparosmunka. Olyan, mint neked kifesteni egy házat, még büszke sem lennél rá. Egy csomó ilyen írást olvastam a neten, két lehetőség van. A szerző felismeri, hogy közhelyeket használ. Meg giccset. Iszonytatosan félni kezd, hogy nem eredeti, aztán megpróbál mindent kerülni, amit már olvasott valahol, és fáj. Aztán igazán téved, mikor nem jut túl néhány oldalon, és parázni kezd, hogy sehol az ötlet, nincs benne a mese. Aztán lófaszkodik.
Aztán írhat giccsel, mert az folyik, mert az takony meg könny. Rengeteg közhely, és olyan lesz, mint mézes csupor, körberakva nyalókával meg babapiskótával. Még ha a legsötétebb dolgokról ír, akkor is csak egy köcsögnyi méz lesz, amit összevartyog akár egy papíron, akár egy blogon. Néha persze betalál, de ez semmi művészet. Valahol persze közel van mindkettő, de.
Azthiszem, itt is az immerzió játszik. Ha elég jó az írás, és beleéli magát valaki, nem veszi észre, hogy a szerző a legdurvább közhelyeket nyomja le a torkán. Mint Thomas Mann úgy általában. Nekem a mozgás kell, meg minden, ami pörög, forog és mehet is valahova. Tempója van, és beragad az ember, nem veszi észre a dolog szarkalábait. Ha beállítják a fénybe az én hősies szörnyeimet, akkor ne vegyék észre, hogy ők szörnyek. Ők embert akarnak enni. Nem azért vannak, hogy a szépségét keressék hosszadalmasan, nem katedrára, vagy állványra valók. Egy mozdulatlan dolgot felmérsz, észrevehetsz minden hibát. Egy igazi történet, amit én írok az mozog, és azt hiszem csak így tudnék már maradandót alkotni.
- Hülyeség. - Andrea füstöt fúj az orrán.
Én a szúnyoghálónak nyomom a fejem, és nyelvet öltök felé, ő felém pöcköli a csikket. Kabátot nem vittem, didereg, be is jön.
Aztán ő eltöri a vázát, és két menekülő kisgyereket rajzol a képre, ilyen kordbársony fiút, meg rózsaszín lányt.

Én meg jelzőket keresek a nyugalomra, mint mozdulatlanság.

3
Szavajárásod az „azthiszem”, mondja nekem Andi, és kimosolyog az állványa mögül. Andrea füvezik.
Egyáltalán nem a művészet miatt, mert az ugye tiszta sor, hogy néhány embernek a találó jelzőkhöz is vagy részegnek, vagy beszakadtnak kell lenni. Aztán mesélik, hogy betéptek, írtak egy novellát egy régi írógépen, mennyire autentikus most minden. Én meg veszem a kalapom.
Andrea nő, tehát menstruál. Na most, ez rengeteg dologgal jár, mint hiszti, dühroham, állványdöntés, ecsettörés. Meg elromlik a teste. Andi ezért a ciklus alatt be van szakadva, és azt mondja, tökéletesen rá tud hangolódni az életére, semmi recsegés vagy para.
Sokat gondolkodtam rajta, hogy illeszthető ez össze mindennel, amiben hiszek, vagy gondolom. Én ugyanis sosem, nem is akartam füvezni, és ezt értéknek tartom. Persze, manapság minden fiatalnak eljön az a korszak, mikor kihúzza a fejét a seggéből és rájön, hogy a fű, vagy a szintetikus dolgok valójában karnyújtásnyira vannak tőle, aztán belekapaszkodnak és néha pár srácot meghurcol a rendőrség. Hullámvasút ez amúgy.
Utoljára ismertem azt a pár srácot. Őszintén felbaszott, ahogy a rendőrök begyűjtötték őket néhány grammért meg az, ahogy bántak velük. De jobban meggondolva, ha az én, az én feladatom lenne felszámolni a drogokat, ugyanígy járnék el.
Andrea összetörte a törpém. Kaptam egy törpét régen, ami cowboy-ancugban tart egy sörnyitót, és eltörte most a karját. Eldugott korábban pár doboz piros Marlborót a szobában, ha szükség lenne rá. De nem tudja már hova. Nem a törpéről beszélek.
Ha megtalálja, vigyorogni fog, mondja. Agyilag egy mókus, az vagy, mondom.

4
Andi köröket fest.
- A Karma lesz belőle. - nyelvét kiöltve összpontosít, hogy sikerüljön.

5
Ágyon fekszünk és le akarom vetni a zubbonyom, mert fázik így. Nagy tévedésekről van szó. Elmesélem, hogy zavar az a lány még ma is. Megegyezünk, hogy bizonyos nőket felszabad, sőt kell nyomni a falra, mert vétenek a Szeződés ellen, mikor keresztbetesznek nekünk másik nemnek.
- Ha akkor felnyomom a falra, és a képébe ordítok, azthiszik meg akarom erőszakolni-, mondom - biztosan örült volna a kis műsoromnak. Amennyire lenéz. Jó téma volna, nem?
- Egy férfi, ahogy egy nőt nyom a falra?-
- És a nő lábai a levegőben vannak, de csak picit. Mondjuk tornacipőben. A srácnál meg nincs kés. Az már elvonná a figyelmet, és mindenki leállatozná a srácot.
- Fröcsögjön a nyál a lány képébe akkor.-
- És a haja lógjon a szemébe, meg vicsorogjon.- egyházi freskónak elmenne, mondja erre.
Csendben aztán pár percig.
- Felnyomnám neked a csajt a falra, ha mégsem akarod bántani. - mondja komolyan Andrea.
Tiszta sor ami történt amúgy velem, meg a másik lánnyal. Elérhetetlen annyira, hogy beleőrültem, és bántani akarom, ha nem látom. Mikor látom, csak az jár az eszemben, hogy hogyan ne bántsam. Aztán a végeredmény semmilyen. Nehéz túllendülni az ilyesmin, ha az ember képtelen magát minimum a legnagyobb Buddhának kinyilvánítani, és teljes objektivitással tekinteni maga köré. Aztán mikor ökölbe szorul az ember keze, egy elhibázott, egy béna, egy zavaros mondat után, amit annak a lánynak címzett, el kell menekülnie.
Azt gondolom, Andrea nem akarhat járni velem. Teljes énmagam akarom adni, de azt nem tudom még. Talán lehetne egy rövid kapcsolatunk, amiben hazudnék, aztán tépném magam, ő meg őmagát. Andrea nem a gyógyír. Ha még vele is néha eszembe jut az a másik lány, ha még őt is hasonlítom, Andrea nem lehet az, aki kirángat mindebből.
Ez a gyerekkor, egy felnőtt nem lenne soha, semmilyen helyzetben tekintettel arra, egy felnőtt tudna menekülni. Egy gyermeket egyetlen egy helybe köt minden, ezért oly fájdalmas és nehéz a leszakadás igazi választottunkról, a gyermekkor végén. Andrea számára, ez a lány nem csak egy érdekesség a múltamban, a múltam sem egy ilyen érdektelen beszédtéma, hanem sebeket keres benne, egy lányt, egy számára veszélyes lányt. Azért figyel annyira, mikor arról beszélek, ezért kérdez úgy, mintha nem is érdekelné, hiszen tagadja.

Örülnék azért, ha Andrea megtépné kicsit azt a lányt.

6
- Körforgás? – kérdem, miközben folyamatosan köröket fest.
- Sok kör forgása. Mert az tiszta sor, hogy ha nem hiszünk a lélekben, akkor az emberek karaktere forog körben. Abból meg sok van.
- Nincs lélek? Csak karakter?
- Ezen a képen nincs. A lélek egy. Ezen a képen sok minden van, mert az emberek karaktere is sok részkarakterből épül fel. Szerintem a sors ezért olyan süsü, mert ezek ugye nem koncentrikus körök, ahogy halad, belülről kifelé az évek során, a körök keresztül kasul vannak. És mikor egyikből másikba kerül, teljesen más dolgok jönnek elő. A karma meg meg van őrülve.
- És ha egyetlen egy karakterünk van?
- Akkor az olyan, mint egy egyszámos bakelitlemez. Egy szám, egy hangulat, egy kiszámítható sors. Sokat paráztam rajta, mikor otthagytam a művészetit, hogy ennyi szopás hogyan fog majd megtérülni. - Andrea keze beszéd közben folyamatosan jár, és friss köröket visz fel. - Iszonyatosan kételkedtem abban, hogy ez volt-e a helyes döntés, meg ugye, mint minden tini, hogy ki vagyok én.
- Én azt hittem sokáig, nincs is karakterem, csak összelopkodtak. - Andrea már nem dugja ki a nyelvét, biztos félt, hogy a nyál.
- Sok különböző karakter, amit láttál, meg tanultál, a mozgások, beszédstílus, ezek közül csak kevés eredeti. Így alakul ki a karaktered. Sok lopás, beolvasztgatod, de ez nem egyetlen egy. Azt hiszem tolvaj vagy amúgy, az az ásítás az enyém, amit tegnap is mutattál.
- Megállja a helyét akkor a festmény, igaz?
- Ha mégsem, még átfested őket ufóknak. - mire ő egy szélesebb mozdulattal sárga festéket fröcsköl a ruhámra.

Egy tinédzser lelke olyan, mint a faék. A festmény a karakterről, meg a lélekről, ami világgal való kedvességből nem a valóságot ábrázolja már, hanem a romantikát, így a kép szélét keretezi feketével, az a lélek, és már elajándékozódott. De nem érti, aki kapta, noha nem bonyolult az egész. Skandalum!

7
A ház előtt elmegy egy rendőrautó.
- Volt amúgy egy írásom. Micimackó és a fakabátok néven jelent meg a neten. Az eleje teljesen az, amit Karinthy ferdített. A Mackó és Malacka sétál a ködben, eltévednek, mennek, miegymás. Aztán találkoznak a rendőrökkel, akiknek megmondják, hogy ez politika, és valójában káderek vezetik az egészet, akiket párt rakott oda a holdudvarból. És az a vége, hogy Micimackó megmondja nekik, hogy előbb lenne tűzoltó éhbérért, mint rendőr, hogy a nemzet ellen tegyen. És Malacka egész végig a gallárjába húzza az arcát, mert ő ultrás.
Andrea közben egy gólyalábazó valakit fest, nem látom innen. Milyen érzés már, mikor elbaszol egy beszélgetést, még ha viccesnek is találod a mondandót. Meg kell válogatnom, amit mondok neki, hisz untattam most, jegyzem meg, és visszafordulok a számítógéphez.

8
Minden másnap konditerembe járok. Andrea oda nem jön el. Nem is érti, minek törődöm ilyesmivel, ő olyankor tévét néz inkább.
- Ha meg akarod mutatni a világot, ahhoz minek ez az egész fontoskodás a súlyzókkal. Elvesztegetett idő az egész.
- Nem kell szerintem erő ahhoz, hogy valaki tükröt tartson seggfejeknek a sarkon, mert ők lusták felkelni, hogy megnézzék van-e valami azon túl. Csak el kell szenvedned magad odáig, aztán felemelni, az meg tükröződik és ők észreveszik, a többiek. Te pedig felfedeztél. Tyű, de szépet mutatsz.
- Gratulálok a hasonlathoz, egy igazi pöcshöz illik. Én lefestem, ami ott van, és mindenki, akinek megmutatom, innentől tudja majd. Te biztosan azért a sarkon túl akarsz álldogálni, hogy lefessenek, vagy minimum te akarod rávenni az embereket, hogy tartsák a tükröt, vagy nézzenek ki. Ez erőszakos, az agyukba mászol, és olyan dolgokra akarod rávenni őket, amik meg sem fordulnának a fejükben. - Most lesajnál.
Andreával itt különbözünk leginkább. Rajong a passzivitásért, és mindenért, amit körbe tud állni, és az elkészített fényképet nézegeti majd otthon. Tipikusan rendszerezte a tudását, számára a lényeges dolgok nem voltak az időnkben kötve.
Én a nehezebb eset vagyok. Mi más számítana nekem, mint az izgalom, és a múlandó dolgok. Mindenben, ami Andrea számára öröknek tűnt, talán még a sziklába is örömmel kötöttem bele, hisz láttam, hogy kopott. Nem tartok ma sem értékesnek egy követ, amit a sétánk alatt talált, és színes. A mi fajtánk meg van verve azzal, hogy keresi a megkoptathatatlant. Mi más lehetne izgalmasabb, mi más lehetne vérpezsdítőbb, mint valami, ami tényleges ellentéte mindennek a világunkban, azzal hogy örök, és talán megrengethetetlen.
Az emberek agyába, az örök tudatába akarunk így jutni. Forradalmárok, terroristák, vezetők, irodalmárok, akik a szöveggyűjteményben maradandók, még József Attila is nemzetét akarta tanítani, s nem középiskolás fokon. Benne is ez a vágy hajtott. Ezt persze csak gondolom, sosem mondanám ki mindezt Andreának, hisz azthinné valami durva jön a monológ végén. És aki az irodalomóra bármely szereplőjét említi beszélgetésben, az egy pöcs, szól a fáma, amúgy jogosan.

Ha mi művészek vagyunk - amit nem tudunk bizonyítani - tükröt tartani, vagy utat mutatni a feladatunk? Két alapvető emberi jellem.
- Igen, azért járok gyúrni, hogy széles vállaim legyenek, meg bicepszem, és nyáron többet dugjak. - fogalmazom meg aljadékul rövidtávú céljaim, majd becsapom az ajtót.

Elég volt már az egészből.

9
Reggelente kimegyek érte a buszhoz. Az egész nap legnehezebb része ez, azt hiszem, ilyenkor mindig a torkomban dobog a szívem kissé. Persze, mindig megkérdem jól utazott-e, volt-e döccenő, és amúgy milyen a busz. De ilyenkor még nem tudunk beszélgetni. Mert ugye Murphy törvénye, hogy visszafelé fogjuk magunkat legjobban érezni, és mikor elmegy, a legboldogabbak vagyunk, és mikor otthagy, a legszomorúbbak leszünk, de a visszaút az még igazán, igazán kiváló.
A reggeli út a házunkig lassan telik el. Feszültség van, mert mindketten félünk, hogy egy rossz kiszólás befolyásolja majd napot. Nem lennék őszinte, ha azt mondanám: én a reggeli merevedésem takargatom, ő meg a pirulását. Mert néha egymásra sem nézünk, nem láthatnánk azt, a mi napunk a szobámban kezdődik, az út csak szükséges hozzá. Addig minden alapszín. A szobámban kerülnek elő a színek. Én csak utána borotválkozom, és ha megvágom magam, amiben Andrea szívesen segít, vér kerül a borotvámra. Az pedig igazi szín, mármint a vér borotvahabon.
Szín továbbá a szobám fala, mikor a függönyön átsüt nap, illetve Andrea haja, ami eredeti. Miért festik be a nők a hajuk, attól csak fakó lesz, gondolom.
A színtelen úton történt:
- Olyan ez az egész, mint egy puzzle.
- Az egész?- nézek rá, és nem el felette.
- Te, meg gondolom én is. Részletek maradtak meg a napokból, rengeteg részlet az egészből, remélem a fontos dolgok.
- Ilyen táblás, vagy háromdimenziósra gondolsz?
- Felesleges részletek Peti. - moderál engem. S folytatja:
- Ha összeraknánk most reggel, kirakhatnánk mindent! Érted mit akarok mondani? Lehet. hogy nem vagyunk egészek.
Megöleltem.
Az őszi délelőttök, sosincsenek a kádba. Meg kell törni a tempót, meg kell törni a folyamot, hogy olvasol. Azt hiszed sikerült? Szimpatizálsz velem? Hogy most giccs, és nyál, és takony fog folyni? Vedd észre, ami jön a képedbe, lásd előre az egészet. Semmi másról nem szól ez a tetves élet, mint arról hogy előbb tudd a dolgot, mint ő. A dolgokat. És én nem tudtam.
Nem volt csók.
Én bújtam ki először az ölelésből, napszemüvegemért nyúltam, a régi hajamat akartam a szememből elzavarni, ami mindig oda lógott, de csak a megszokás. Én előre léptem, ő lemaradt.
- Ennyi akkor? Ma is csak szórakozunk, cigid maradt még ugye? - visszafordulok rá, de csípőből.
- Maradt.
És nehéz kitalálnom, hogy a valóságban, hol ért véget a történünk. Tiszta volt, hogy abban a nyugalomban, már nem maradhattunk. Hogy sírtunk-e mindketten, hogy ütött-e az öklével, akkor ért véget, mikor nem mertem lépni, hogy égtem-e én, gyávaságomért. Hogy akkor ért véget, mikor már nem jött többször, vagy épp akkor mikor megcsókoltam. Erőszakosan, későn. Néha csak arra gondolok, hogy sétálunk ott azon az úton, a nap még sehol nincs, és én az öleléskor csókolom meg, mikor felkínálta magát, mikor úgy gondolta egészek vagyunk. És nem lendültünk át soha, és nem sírt soha, és nem voltam gyáva soha. Nem gondoltam soha.
Ott kellett volna abbahagyni az olvasást.

Olvastam egy építészmérnökről, aki költő lett. Micsoda meghasonulás, üvölthetnek fel érzékenyebb olvasóim, akik érzik, hogy a művész lelkével, és mesterember kezével eladott szakmában, ritkán születnek remegő lelkű költők.

Segítek annyit, hogy az illető keresztneve G-vel kezdődött, de persze lehet még így Gyula, vagy inkább Géza, akiről mesélünk. Hogy mi indíthatta be G-ben a csúfos transzformációt? Talán egy híd omlott össze, vagy a házai öltek meg szerencsétlen kutyákat, akármi történhetett. Érdekes módon persze, mindig érezte hogy őt nem a cement, meg a milliméterpapír mozgatja és vacillált is aztán, hogy nem kéne-e, nem lehetne-e mégis a nyelvvel, meg amúgy bölcsésznek, hogy ő, és aztán pedig hogy? akadt meg benne a fonal. Miért süssön a mekdonáldszban hamburgert, ha ott a híd, meg a kézzelfogható, szemkifolyató, agyszétloccsantó építmények, az óriási völgyhidak, vagy az igazi kanyargós utak, ahol több száz baleset róhatná le tiszteletét életműve előtt.

Végül a gondolt életrevalóság döntött, és elvégezte a mérnökit.

Van azonban valami, ami nem hagyta nyugodni, hisz később bebizonyosodott hogy kutyaütő egy álmodozó, aki ebbe a szakmába bizony nem való. Kereste a hálót, mert az ugye minta. Mintát, mintát talált, megtalálta a döntését feltételezem, és hibáztatta is magát biztosan.

Én hajlamos vagyok egy bizonyos dolog köré csoportosítani eseményeket. Teszem azt, a jövőben történő dolgokat, mind alárendelem gondolatban egy célnak, ami egyenértékű lesz a többivel, hisz az nekem fontos. Így a múltban is egyenlőnek találnám egy ilyen döntés fontosságát, és fölérendelném az eseményeket, amik egyenértékűek ekkora hibával, vagy sikerrel. A sors határozza meg persze. Mondhatjuk ezt egy érzelmi retardált végletekig számegyenesre kényszerített, azaz egysíkú világképének, aminek korlátossága van, alulról és felülről.

G. költeményeit persze nem ette be a bölcsészkarról szabadult esztéták hada, kinevették míg ők tojással szaporodtak, és szárnyuk volt. Az esztéták kacagtak, G pedig egyezséget kötött az ördöggel.

Nem különösebben telt sok időbe, a mai rövidtávú kölcsönt kínáló bankok foglalkoznak ilyesmivel már. Meg is érkezett Mephisto utódja, dolcegabbana a patája. Száján kénsav csorog, kezében toll és szigony mocorog. A papírt segédje hozza, egy középkorú, kopaszodó úr, akit középvezetőként bocsátottak el az APEH-ból, mert ellenük mondott. Így a lázadó, az örök lázadó szolgálatába állt, családját így tartja el, semmi viszonyulása sincs a szerződőkkel.

A költő aláírt, G nem mérnök, hanem G az már költő. Így publikált verseket egészen haláláig, hiszen hitelezték számára a tehetséget, haláláig fejlődhetett.

A pokolba érkező barátait kérdezte aztán:
- S mond András, elismertek már? - erre András bőszen bólogatott, hisz a koma halála szerepelt minden sajtóorgánumban, többször megrágták nevét, halálnemét, életét. Verset azonban nem közöl le a blikk, így G
szomorú maradt.

Pokolba érkező gyerekeit kérdezte aztán:
- S mond Fiam, elismertek már? - a menedzser ifjú azonban hárította a kérdést, mutatta volna az érdektelenségét, de az autóbalesetnél megperzselődött öltönye nem hangsúlyozta már azt a meggyőző semmiséget, melyekkel az ügyfeleket fűzte be, mint modern erdei kobold, aki megtámad ha elalszol, és elviszi az aranyad. A költő, aki eladta a lelkét, szomorúbb lett.

Pokolba érkező unokáit kérdezte aztán:
- Te kisG, elismertek már? - De a maffiózó küllemű onoka, akinek füle, feje szakadt le, csak leugatta a nagyapát, hogy mi van tata, fájt az elmúlás, majd vért prüszkölve, röhögve, már ahogy egy leszakadt fejű pénzbehajtó röhögni képes, elvonult a popkultúra bugyrának irányába. G kétségbeesett, hamár a családja se ismeri, akkor. Hogy bánja a szerződést, ami meg örök időkig a kárhozatra. Hol itt a csere, ügyvédet gyorsan!

De a föld nem dübörgött, hisz a Sátán nem őrült meg, a jogászokat átengedte a menyországba.

30 földi éve múlva, egy egyszerű tankönyvírót hozott a pokolba a balszerencse. Ujjaiból tinta folyik, agya nincsen, szemüvegében alapvetően a gonosz lakik. Így végezte a munkáját, nem poén.

Mondta G-nek:
Bevégeztetett a dolog, ön mostantól a szöveggyűjtemények része.

Így lett az a bizonyos G, koszorús költőnk. Minden évben szeptember-október környékén a sátáni hitel több ezer gimnazistát környékez meg, hiszen G versei, mint a legjobbnak kivijjogott, esztéták által halál után tisztelt művek, ez is tanulhatatlan volt. Így adtuk el lelkünk mi mind Faludy Györgyért.

…A felhozott példák alapján láthatjuk, a pénz csak ha célként lép fel teljesíti Szophoklész megállapítását, hisz túlnő determinált feladatán, és a csere során olyasmiket bocsátanak áruba, melyeket sosem lenne szabad. Szerelemért csak szerelmet, hűségért hűséget, barátságért barátságot kell adnunk és vennünk. Szüleink tudják ezt, ha kimondani nem is képesek, ösztönük hogy védenek minket a pénztől amíg lehet. Láthatjuk ahogy munkájukat és éveiket adják el azért, hogy elodázzák kényszerű kapcsolatunk a pénzzel. Mi gyermekek persze nem értjük ahogy harcolnak a nagyúrral, buta módon felnőttként akarunk viselkedni, pénzt akarunk, beszélünk magunk közt róla, mint célunkról. Buta gyermekkért azonban nem menekülünk azonnal anyánk szoknyájához, vagy a homokozóba, hanem felnőttnek mondjuk magunkat, és eladunk mindent, ami kívül-belül van, végül reméljük hogy az üzlet, amit oly korán kötöttünk, nem volt-e gyerekes, és a pénz kitölt majd minden lyukat, sebhelyet.

Nem találtam meg az archív cikket, de még jó pár éve olvastam egy párról, ahol a feleség, a szombathelyi víztoronyban akarta élni életüket. Védelmében jegyezném meg, hogy szép épület, annakidején a hetedik legnagyobb volt, meg amúgy is, mezővárosnak szép.

Szóval a nő elképzelte (és bocsássatok meg a pongyoláért a mondatokon, de futtában írom, nem öltözhetnek ezek a szavak, mert épp az öltözőn át trappolunk a vasútra, nem a tömeggel a színház előcsarnokában, vagy valami ilyesmi) hogy vadromantikáznak, és meg is vette az épületet. Ólmozott üveg, és rengeteg rézcső gondolom. De csend, panoráma (háromszázhatvanfokban) lett volna nekik, reggel teával kellhetnének, szomszédok nélkül, és az milyen már ha az embernek van egy tornya. Milyen.

Az lett a dolog vége a vasnépe szerint, hogy a férfi az egész alatt nem gondolta komolyan nőt meg az álmait, biztos lenézte vágyait, mert nő. Jut eszembe, jó hogy ki nem fosztotta.

Szóval a férfi lelépett valami másik nővel, a vadregényes toronyban meg hoppon maradt a feleség. El lehet képzelni, ahogy hegylakó stílusban mutatják a szürkegarbóban teát ivó nőt, aki természetesen szőke, és arca csontos. Szóval issza teát, odakint esik az eső, míg odabent folyik a csövekben a víz, és elhagyta a nőt duncan macload, mert nem hal meg. És ha már hegylakóról beszéltünk, villámok cikázhatnának.

Szóval klisséhalom ez a városi történet, és nem is vagyok benne biztos lassan hogy tényleg olvastam.
Bizonyos hogy 3-4 éve lehetett, hisz a város épp renoválni szándékozik a tornyot, állítólag a régi kaszinóra is jut pénz, a szombathelyi parasztokból pedig urak lesznek a régi polgári ház, a zsetonok, meg a dohányfüst hatására, de hát így megy ez ebben a sorozatban.

Ki alszik már dunyhában? Értem én, vastag téli takaró, mely igazán hardcore. Az igazat megvallva, paplan lenne, de súlyra és nagyságra már hízóállati szinten mozog.

Tekintve hogy rendre késő éccaka kerülök csak ágyba, kikönyörögtem magamnak egy téli paplant. Bár bizadalmam van gyerekkorom óta a falaimban (temettünk bele pénzt, meg mindenfajta babonás áldozat történt. Én általam, aki az építkezéskor még 7 csak. Eltűnt egy béka is, de arról kussolok még, hátha betonkeverőben ragadt.) tény hogy az igazi meleg elillan a szobából 1-2 körül már, és fázom. A takaró rövid, én pedig 190 centi felett. A lábam meg kilóg, ha magzatpózban méltóztatok emiatt aludni, oldalam fázik. Sehogyse volt jó, míg meg nem kaptam álmaim takaróját.

Kínos kissé erről beszélni,hisz milyen kényelmesnek tűnök már. Rengeteg álomdolgom volt amit nem kaptam meg, hogy igazat szóljak. Volt évi álomajándékom; sosem volt actionman a fa alatt, pedig kértem. Se akkumulátoros autó, pedig az kell. Egyszer kértem brahiból egy vadászlest, azt meg pont meg kaptam a kertvégébe. Pech, mi?

Védelmemben: nehezen alszok. Régóta van ez így, indokoltam már kismillió dologgal, noha volt itt egy gyurcsóknő aki kimérte a szobám energiavonalait anno. Mondta hogy én biztos jól alszom, mert iszonyatos energiák futnak a szobám alatt, és hogy vizszintesen, meg átlósan is megy. Bólogattam bőszen, hogy én milyen jó alvó is vagyok, ő meg tartotta tovább a parasztvakítást, én meg álomtalanul forgolodtam magam fáradtra.

Leggecibb dolog még az ágyamban, hogy recseg. Igazoltan alkalmatlan mindenre amit ebben a korban szeretnék vele, legalábbis az intimitás csorbát szenvedhet rajt. Részegen persze kitérdekelt, de akkor rendszeresen a földön végeztük.

Azonfelül a matracom puha. Túlpuha. Nem vízágy, hanem amolyan süppedős dolog, amit néha fordítgatni kell, mert akkor az ágy púpja olyan helyre kerül a hátamon, ahol jó. Állítólag.

Könyvet talán sosem olvastam az ágyon, ragaszkodom hogy a földön, vagy a sarokban.

Összegezve, elég kibaszás van az ágyamban, és fakíroknak is kijár például a turbán. Sosem láttam még turbános fakírt amúgy, ezt a Mézga Családból mondom. Mondom kijár nekem is egy kis kényelem.

Mikor hazaértem késő este, és a frissent cserélt téli paplanban alhattam, hát az olyan volt mint a csoda.

Kiskoromban voltak a fejemen gombok. Ha erősen megnyomták a fejtetőm, természetesen kikapcsoltam. De amúgy ha simogatták a fejtetőm, képes voltam bárhol, bármikor nyálcsorgatva aludni. Rengeteg ilyen folt őrzi gonosz nagynéném(aki visszaélt ezzel) és az én nyitott szám nyomát, mint például a közeli templomban az egyik imakönyv, amit párnának használtam, még ötévesen. Vagy nagyanyám régi szőnyege, amin csodálatos foltokat alkottam a családi vacsorák alatt. Konkrétan, az asztal alatt.

Valami hasonló kábulat történt aztán, meg álmodtam is.

lesz.

Hogy mai kacagmány is meglegyen, az megmaradt olvasóknak, mesélnék kicsit a fejpántokról.

Életem során, három különböző fejpánt járta meg fejem, kezdem mély levegővel, hisz történet ez mégis. Gondoltam rá amúgy, hogy beszélek róla miért kell fejpánt. Erre könnyen felfűzhetem a három történetet, s beláthatnánk, ha Isten kiválasztana egy tucat embert, hogy betörjenek új idők új írnokaiként, miért lenne teljesen jogos dolog kitörölni eme díszszart az ember emlékezetéből. Tollat se hordanak már úgy az indiánok ahogy a rajzfilmben, nincs Adidas sastoll. A másik hasonló találmány pedig a majonézes krumpli, ami tulajdonképp undorító díszszar. Rokona a fejpántnak, hiszen fejünkre téve szintúgy megbámulnak.

Első ok a tévedés, mikor nem szándékos a viselése. Hétévesen kapott el az emlékezetem fejpántot. Akkor kezdődött meg a nagy polifoam mánia, már így az alsó középosztálynak. Azoknál az utazásirodáknál ahol középosztálybeli utakat hirdetnek alsó-középosztálybelieknek, ott volt az osztályharc a plakáton. Sehol egy hűtőtáska, vagy rántottcsirkés szendvics. Hanem.

Szalmakalap, bikini, polifoam.

Három bűvszóba került dolgozók rohantak is a frissen nyílt tescoba, hogy tépnék szét egymást, és vették a családnak,a papának meg a mamának ezt a matracot. Került nekünk is a fa alá, hiszen felfelé tartunk, vagy micsoda.

Tartozott ezekhez ilyen gumi. Akkora volt, mint a fejem.
Fejlettebb asszociativ érzékkel rendelkezők vághatják is, hogy hét évesként még nem törődhettem olyasmivel mint a trendek.

És itt álljunk meg egy pillanatra. Talán érzékelhető változás a blog szemléletében, hogy zavaróan van megfogalmazva, valamint már nem egészen az a cél, hogy egy ismeretlen lány bugyija benedvesedjen, hogy az ismeretlen lány utána közeledjen, és hogy az ismeretlen lány utána bizony jó legyen.(Nekem) Visszagondolva az évek során talán csak 5-6 nőnemű írt rám emiatt, s ily célból. Fel is adom mindezt, és írok inkább úgy, mint aki pihenni jár ide. Emiatt a kínos sztorik, meg emlékek ifjúkoromból. Mert tény az, hogy tudok én máshogy is írni. Másról. Írhatok olyan énblogot is, aminek mottója, hogy a lélek kivetülése. De hova jutnánk, és hovaveszne a fejlődés? Azok akik lelküket írják meg, és azthiszik minden egyes bejegyzés igaz, de legalább nagy részük,- tévednek.
A szintjükön maradnak, és a fejlődés nem az írásban, hanem bennük történik. Aki az írását fejleszti, Aki magát fejleszti, két külön dolog. Két cél.

Szóval nevetséges kis emberi kezdemény voltam. Ámokfutásunkból (én, és a fekete gumi) tornatanárom rángatott ki, aki nem akarta hogy elszorítsam az ereket az agyamban.

Másodjára hordhatunk fejpántot kötelességből. Másodjára, a fogorvos tette rám. Választhattam hogy foghuzás, vér, genny, erőszak, állandófogszabályzó, vagy éjszakai, de az nem biztos hogy sikeres. Éjszakait választottam, én puhány.
Hatodikas lehettem talán, és egy elképesztő fekete-piros színkonbinációval alázó fejpántom volt, a mi a számból kilógó fémkampókkal húzta hátra azt a fémdísszart, ami természetesen menő, metálkék színben pompázott. A cucc éjszaka a hajamba ette magát. Nem segített se a zselé, se semmi, meglátszott a nyoma.

Utólag gondokodva persze lehet hogy a fejem deformálódott, de ezt elvetném.

Trükkösen egy kendőt tettem alá, így ferós-baboskendővel fejeltem meg a csőszájfékes harcsa kinézetet.
A fogorvosom rendes arc volt, még dolgozott, mikor magánrendelőjében ( a rendszer mély hibája, hogy az alaprendszer 3-4 évet is várakoztat) megkereste már a következő száz évre a betevőt. Szerintem, élvezte a munkáját. Nekem többször mondta, hogy igazán jó eredményt akkor érnék el, ha hordanám az iskolában is.
Lófaszt. 3 évig hordtam a dolgot, aztán feladtam, mert így hosszúhaj, rokkerség, meg egyébként is.

Apropó, rokkerség. Hordhatunk fejpántot önként. Mikor növesztettem a hajam, a család pánikolt.
Majd a tanáraid kipécéznek, mondja nagymamám, akinek még emlék az ÁVH. Meg majd tönkremegy a szemed, ha az mindig odalóg-mondja édesanyám.

Mit is tehettem volna, szeretem őt, valamit produkálni kellett. Mindenféle sapkák után jött az ötlet: Fejpánt. Az majd jól megfogja a hajad, és nem lóg a szemedbe - így anyám.

Adidasban vettem egy fejpántot tehát. Fehéret, mert gondoltam sötét hajhoz, az majd harmonizál. Az osztályom remekül hasznosította ezt lövedékként, mert nem követett senki a divatozásban, mily meglepő. Két napot húztam le ezzel a fejemen, ami nyilván furcsa volt, mert így négereken elmegy, de minek az rajtam, pláne az iskolapadban.

Ha jól emlékszem, a halála a tető lett, ugyanis rendesen kihúzva fel tudtuk lőni két emelt magasra.

A szemem elromlott, azóta nem volt több fejpántom.

Az agyunk, valahol még az embertörténeti ókorban, állítólag az evolúciós revolúció, meg az előretörés hatására, kifejlesztette az időérzéket. Érzékeljük az idő múlását. Az idő nem valóságos.

A mi agyunk érzékeli az időt. Nem érezzük közvetlenül, csak hogy a szelet otthonunk mélyéről. Mozgatja a fák levelét. Tudjuk, hogy nem elbújt valaki a fán, hanem hogy a szél fúj, és azok pedig mozognak.

Látjuk, hogy a fa, fém elkopik. Ahogy azt is, hogy a kezünk kopik, hogy a szorításunk gyenge, a hajunk őszül, vagy hogy hallásunk nem az igazi. Közvetve tapasztaljuk meg, és tudjuk hogy az idő vasfoga, ami elrágja, aprítja a dolgokat a felfogásunk körül.

Agyunk, az időérzék alapján, mint egyfajta belső óra parancsára, alváskor kisül kicsit, és gondok elraktározódnak, a tudás múlik.

Fiatal maradna-e agyunk, ha nem létezne az időérzékünk? Ha lenne egy sejtcsoport, amiről tudnák a kutatók, hogy ezek az Idő sejtjei, és ha mindezt kivághatnánk, mi történne velünk?

Az agyunk nem sülne ki, az információk ott maradnának. Tudnám, mit műveltem hat éves koromban. Semmi nem veszne el.
Rengetegen érdeklődnének az eljárás után, sok-sok ember, jobb aggyal járkálna, és senki sem felejtené el alkalmi partnerei nevét. Minden más lenne! A nagymama nem lenne szenilis, a nagypapa nem lenne mérges.

A nagypapa lenne.

Az idő múlása nélkül, nem fognánk fel a halált.

Nem tudnánk mondani: “Jaj és az már 2 éve volt, édes istenem.”

Sosem fogtam fel igazából a halált, csak mint folyamatot. Részletezni sem méltó az pedig, a rothadás nem közérdekű, nem mesélendő.
Az ha valaki halott, számomra csak annyit jelent hogy vette a kalapját, és kiment az ajtón. Ha fogja magát, bejönne, kalapját felakasztaná, torkát megköszörülné, és vacsorát kérne, nem rettennék meg. Talán megkérdezném hol volt és figyelném, ahogy megint velem vacsorázik. Igazán nem törődnék azzal, hogy merre járt, és miért.

És miközben tea főne, vagy talán kakaó a hazatért gyermeknek, nem gondolkoznék butaságokon. Nem egy hulla ül a konyhában, hiszen nem halt meg. Csak elment kicsit, bizonyított tény már, a hullák melyek mozognak pedig sosem. Sosem.

Az időérzékem ezt az állapotot tartaná fennt, amíg nem venném én is a kalapom. Ha visszajönnék, én kávét kérnék és az aznapi újságot. Nem kérdeznéd, remélem hogy hol jártam.