ez azert van, mert nem akarok senkivel közvetetten beszélgetni. Mindenki ott akarja megbeszélni a világdolgait. Hol van abban tartalom, meg lélek. Nekem már olyat is mondtak, hogy úgy még az adott szó sem kötelez.
Akkor meg minek beszéljek arról, ahogy lecsapódott utolag az egesz szombat, mindig az jön ki úgyis, hogy nekem volt igazam mikor abortuszt nyomtam az egész elcseszett barátságokra, abban az irányban.
Persze, most elmesélhetném az egész elcseszett sztorit, hogy valaki is megérthesse az egészet. Ahhoz meg már könyvnyi terjedelem kellene. Annyira szerteágazó, annyira tragikus, és annyira filmkész, hogy ha majd egyszer netto-bolyais leszek(hovatovább, pénzes mercis köcsög) megírom könyvben, és kiadatom pontosan tíz példányban. És konkrétan mindet megtartom magamnak, mert azzal, hogy van tíz könyvem arról a 4 évről, konkrétan megvalósítom azt típusú kerekséget, amit visszagondolva alig találok meg.
Például, 8 évesen egész télen amig hó volt szánkóra raktam a zsákom, egy nehéz, vasszánkóra, és úgy mentem az iskolába. Oda-vissza húztam a szánkót, ami azért enyhén megterhelő, az akkor még apró nyikhaj énmagamnak, és mentem. Nem kerek valahogy, nem igazán érzem utólag a sztoriban, hogy ez nekem mégis miért is volt jó, vagy hogy miért csináltam. Nem kerek az egész.
Nem tudom hirtelen, milyen is az a kerek. Kerek lenne a sok rövid kapcsolat, ahol adtam a jófejt, visszafogtam magam, vagy az a néhány, ahol közölték hogy sokat beszélek, vagy ahol lebunkóztak(na az kerek volt, főleg mikor röhögtem a végén), vagy mikor, vagy mikor.
Enyhén sok a vagy mikor. Tutira nem kerek szám.
Visszatérve, lehet jó lenne elmondani valakinek az egészet élőben. Mert, aki tud egy picit is belőle, az részleteket tud, vagy látott, egykutya. 4 év, 4 év lassan. A véleménye nem érdekel, tartsa meg a faszba. Emlékszem, mikor elkezdődött az egész, még olyan homályos képzelgéseim voltak a kapcsolatokról, amiben vannak hosszú monológok, aminek értelme is van, nem csak hamubasült faszság. Hogy majd minden olyan lesz, mint egy könyvben, leírható, legendás, kerek. Majd beszélünk mi is, mi is hosszan, átgondoltan az érzésekről, körmondatokban, mindent beleszőve. Nem csak mosolygok vissza kérdésre, szeretsz-e.
Nem én, elmondom hosszan, hogy azt akarom, azt kívánom tőled, hogy hadd maradjak le mögötted. Hogy érezd végre azt, mikor vigyáz valaki rád, messziről, mikor érzed, hogy csak mert nem vagyok ott nem vagy egyedül, nem vagy magad, nem vagy üres. Azzal akarlak nyugtatni, és az ölembe zárni, hogy boldoggá teszlek mindig, mikor felhívsz, vagy rámgondolsz. Találkozunk majd, ritkán, de akkor nem beszélünk. A monológ, Ez a monológ, ez maga is elmaradhatna, ezzel is csak pótolok valamit, ami eddig nem volt, amire eddig nem gondoltunk. Pótcselekvés, én most le fogok maradni.
Mi a mondanivaló?
Hogy blog, ez, ami maradt péntek új köntöst kap, és megnyitja újra magát. Én pedig elsüllyedek valami pöcegödörben, rengeteg sörrel, amit védek a trágyalétól.
És ha majd meglátja valaki ezt a bejegyzést, úgysem fogja megérteni.