Van elmúlás. Én, meg te is, tudod, tudjuk, hogy van, mert megértettük a remek szót a fogalomra, képesek vagyunk kifejezni féltucatnyi módon a fogalmat. Remekül körül tudjuk írni azt, mikor valami megváltozik, és sosem lesz olyan, mint régen.
Minden kisgyerek, szeret fáramászni, meg mászni, ha ezt magasban teszi az ember, még izgalmas is. Nem hiszem hogy én, mint kölyök, különösen kitűntem volna azzal, hogy a kertben álló fát meghódítottam. Felmásztam rá, segítség nélkül, egy az én akkori 80-90 centimhez képest óriási fára.
Nem hiszem, hogy nemzetünk fáramászó lenne. Meghagytuk a délieknek hogy a fáról eredeztessék magukat, mi lovas nép vagyunk, meg utazgatós, hát hogy néz már ki egy szittya a hegytetőn, ahogy épp tibetit mészárol. Vagy niggert ráz le a fáról, ahogy néger épp próbál kulturális kapcsolatot létrehozni, és hoppá négert írtam pedig niggert akartam, – de a kulturális kapcsolat nem sikerül, a kultúrkörök fogaskerekekké válnak, és bedarálják a bevándorlót, pontosabban le, mármint a fáról. Talán a sámánlétra az, amit őseim nekem találtak ki, ahhoz hogy elérhessem fát. Visszagondolva, még íjam is volt, meg nádból nyilam.
A sámánlétra egyébként csalás.
Önerőből kell feljutni a csúcsra, akkor vagy igazán óvoda középcsoportos, ha magadtól sikerül.
Igazából, rövid kertbennmaradós játékkarrierem során csak két fát hódítottam meg kalandvágyból. Az egyik egy undorító nagy elpusztíthatatlan diófa, ahol megcsíptek a szakadékok(megjegyzés: őrségben a darazsakat, és a nagyobb méheket szakadéknak nevezik, ez afféle vend dolog, tőlük vették át) , ezért jegeltem(fenistil-gél, a bayerntől), illetve egy ismeretlen fa.
A kertünkben, remek volt felnőni. A föld régen egy botanikus-féleségé volt, és tele volt(van) az egész ismeretlen növényekkel. Olyan díszfa bazmeg, hogy aranyeső, csak jobb, szebb, és mérgező a termése. Vagy zöld díszbokor, aminek olyan a termése, mint a kelbimbó, csak kicsiben. Vagy az általam meghódított díszfenyő, mely örökzöld, a tűlevele puha, a termése miniatűr toboz. Ilyen apró.
Ez a második fa, mit meghódítottam. Ezen nem éltek meg a darazsak. Ezen, nekem, még, akkor, bázisom volt. Nem szögelhettem meg a fát, mert fáj neki, ez a családi tiltás. Én meg elfogadtam, míg meg nem láttam, hogy apám munkatársának kölykei gond nélkül megszegelnek egy fát.
Na akkor szakadt igazán két világra az univerzum, két párhuzamos világra, az egyik peti akkor hazaszaladt, és iszonyatosan, brutálisan megszegezte a bázist, és megette a sárgarépát is. A másik hakkni simán elfogadta a dolgot, és azóta sem tud fütyülni. A valóságban, remélem, hogy nem találkoznak a végtelenben a párhuzamosok, mert félek hogy ma már iszonyat, brutálisan megfejelném magam. Mármint, őt, aki fent ül a bázisán.
Én csak dróttal rögzítettem, meg kötéllel a fára. Annyira elég volt hogy üljek rajta, illetve nyilazzak.
Később durvultam, miután rájöttem hogy momentán a nyíl kissé zavaróan hangos fegyver. Na nem mikor suhan, hanem mikor eltalálja a behatolót (húgom). Na az, hangos. Alternatív megoldásként bevásároltam egy rugós fegyvert, ami egy csőcsere (egy igazi fémcsövet kapott), és a még zöld termés (a töltény) remek kombinációvá vált. A szomszédban unatkozó dagadt(gatyás)galambokat megröptette, de semmi maradandót nem okozott, én élveztem, ők nem.
És volt egy fa virágládából, két pótkerékből, egy erős gumiból és egy Maréknyi szögből alkotott hajítógép, ami egyébként átlőtte az udvart, a stratégiai fontosságú fáról. Félliteres üvegek voltak a lövedékek, az én acéllövedékeim.
Remekül lehetett lövöldözni vele, míg volt puskapor, muníció, és szendvics.
Mennyi szendvicset zabáltam ott be. Az uzsonnát mindig ott ettem meg, amíg épült, egészen takaros kis morzsatengert hagytam alattam a földön, amit felettek az akkor még a kertben tanyázó vöröshangyák. Ma már nem tanyáznak ott. Pontosabban, nem tudhatom hol tanyáznak, nem hívtak meg sohasem egy teára. Én meg sosem mentem hívatlanul aztán, az olyan izé.
Nem tudom hogy vannak-e vöröshangyák. Az ember elhagyja a gyerekkorban fontos dolgokat. Elhagyja a játszóteret, elhagyja a fáramászást, elhagyja a nagyszülőket, elhagyja az egész kibaszott a világot, az óvónőket, a trambulint, a rollert, a játékot, az igazi játékot. Tét meccs, az lesz minden, meg futás föl, le és alá. Nem adom vissza a fésűket, nem érek rá elmenni, nem tudom most megkóstolni, futtában vagyok, bocsánat vizsgázom.
Nem tudom hogy vannak-e még vöröshangyák egyáltalán, nem csíptek meg lassan 8 éve. Nem estem el igazán nyolc éve, most hirtelen nem emlékszem milyen az, ha igazán fáj. Volt, ami fájt, persze.
A fa egyébként szerdán dőlt ki a helyéről, elrohadt a közepe, és úgy dőlt ki, hogy senkinek és semminek nem lett baja. A bokrok, a többi fa érintetlen. Ő adta meg magát.
A bázist, már régen leszereltem róla, nem gátolta látszólag semmi. A fa egyszerűen elrohadt, én pedig 18 leszek. A torkomat szorítják most, az övét mi szorította?
11-13 éves korban jön egy nagy szél, és elfújja most már az egészet. Nem épül hangyavár, mert átmegyek rajt fűnyíróval. A puskát eldobtuk, az ágyúm elégett, a gumi elszakadt, gyerekek nem lettek, az nem olyan gumi, egy gyerek viszont eltűnt.