Mivan ha jön a vége? Mármint mi csak így vagyunk, mint férfiak, boldogok vagyunk mint férfiak, aztán valaki jön.
A femme fatale a végzet asszonya. Rengeteg filmben láttuk, mint például a fentiben, ahol Belmondo. Claudia Cardinale, hogy értsük.
De milyen a végzet lánya? Belehalunk-e a végzet lányába, hogy vérző ököllel, szívfájdalomban haljunk meg, miközben a gonoszok, vagy épp a femme fatale elsétál, és a kamera elhomályosít?
Nem, a femme fatale kihaló faj. A világ változik, a nők, akikből a femme fatale lesz, eltűnnek. Nincs érzelmük, nem vesztik el az érzelmüket. Nem szoptatnak, a méhük rohad, gyerek nem lesz, puszta szórakozásból pedig már senki sem lesz femme fatale, hisz a nők közti versenyben lemaradna.
Persze, ettől még lehetne femme fatale, hisz tudjuk, szolgáltatásaik között van a váratlan találkozás, az a tébolyult dolog.
Szerintem, a femme fatale lányka, előfordulhat azonban, csak tanul a hibákból, és ő is csak egy ribanc lesz végeredményben, akiért nem homályosul már a kamera, nem szól a kamara, zene. Ha újat akarsz nekik adni, vegyél nekik jojót!
Szóval, a femme fatale lányka mindig az est végén jelenti be, hogy maradna. Nem számítunk rá, ezért fájdalmas bólintanunk, hisz alapvetően mindig feláll, de mégsem szeretnénk annyira dolgot. Ennek lélektani oka van, mint például nem örülünk, ha ott marad reggelig, a merevedés az mondjuk sosem gáz.
Ha hazaérünk, persze szétrúgja a cipőket ha sötétben kell eljutni a szobáig, biztosan kopog a cipője.
Ha a szülők otthon vannak, meg is szólal a mélysötétben: Bocsiiii.
Beérünk a szobába, túl hangosan szólal meg először. H1 lecsendesítjuk, kedvetlenedik. Hirtelen kapcsolja be a tévét, ami recseg. Nálam a tévének éjszaka módja van. Fülhallgatót kell beledugni, míg a t-home vevője feláll, így nem recseg bele az éjszakába. Ő persze robbantja a helyet, a tévével.
Aztán néha felsikkant. Mondom hogy a szülők alszanak, de ő rácsodálkozik a világomon belül mindenre, ami kicsit is emlékeztet egy hím szobájára, ahol sokan járnak. Hogy kicsit mocsok, ÍÍÍ. Hogy kicsit kupi, ÍÍÍ. Hogy könyvek, ÍÍÍ.
Az ágyam, melybe természetesen ő fekszik, felhuzatolásra szorul, mert neki kell a dunyha, mondja. Míg én huzatolok, ledönti a könyvespolcot: Ez neki dzsenga. Feltételezem, ha magát évát állítanánk oda, ő is ledöntené, ez annyira a női tradíció, a nők örökös lelkének alapja.
Meleg neki a dunyha, lerúgja magáról. Én a székben aludnék, azt mondja mégis kellek neki.
Tulajdonképp ez rendben van. Szívesen aludna az ember az ölében, az ágy miatt persze a fejem a párnán lenne, ő elfordul, és valahol a mell alatt éjszakáznék. Egyszer volt, hogy én tüsszentek álmomban, ő megijedt, és felrántotta a lány térdét. Az állkapcsom, na az bánta.
Miatta amúgy az ágyam recseg. Szándékosan egy szekrény és egy komód közé van szorítva, de tőle mindig recseg, olyan hangosan hogyha eddig nem kuncog a család éberebb része ajtónál, röhögve a szerencsétlen nagyfiún, hát most erre elhiszi hogy valami fontos azért mégiscsak történik, és felkel.
Az ő szórakoztatásuk mondja biztosan végső szúrásként a szívembe:
- És peti, ez így biztos normális, hogy csak addig csúszik vissza?
- Tulajdonképp nem fáj, felteszem normális.
- És ha szűkületed van?
A femme fatale lányka az önbecsülést pusztítja.