a gyökérnek(lány), akinek olyan a haja.
Mikor az embert igazán üldözik, nem látja a lovast. Ki kell sajátítanunk az üldözést, azt kell írnom most, hogy igazán csak egy lovas üldözhet. Nem látjuk meg az üldözőt, de halljuk, és hallgatjuk, mert fülünkben az ér dobog; rohan a fülünkben utánunk maga a Lovas.
A Lovast nem azért nem látjuk, mert nem létezik. A lovas létezik, látjuk ahogy tör-zúz utánunk, látjuk mi mindent tesz tönkre. A lovast akarjuk meglesni bárhonnan, azért lapulunk a házak sarkán, azért kúszunk fel a domboldalon. A legtöbb amit láthatunk a félelmetes paták. Az a dobogás, meg a fülünkben is.
Ahogy megremeg tőle a föld, és gyenge pillanatainkban látjuk ahogy végigrohan rajtunk, és hátunkba, gyomrunkba lép. Felrúg, és összetöri a csontjaink. Minden rémkép, minden éjszakai perc, mikor fáradtan rogyunk aznap esti menedékünkbe, azzal tellik hogy érezzük a patákat magunkban. Áttöri a bordákat, szétszakad a tüdönk, a lépünk csonkolja. Fájdalmas, és dicstelen véget hoz álmainkban a lovas.
Szorgalmasan gyűjtjük elönyünk, aztán úri-burzsuj módon, elterülve aludhassunk. Rövid a burzsuj, ha puha ágy jut, ha csak fekhely. Aztán a dobogás fogad, ha közel ér, a ló prüszkölése, az hallatszik mindenhonnan. Elsüllyednénk ilyenkor a földbe előle, ha bármikor közelbe ér a Lovas.
Nem életünk elejétől űz a Lovas. A lovas persze dübörgött, mindig is dübörgött körülöttünk. De még nem vesszük észre. Közönyösek vagyunk ugyanis. Ha látunk valakit, aki füldobogásra panaszkodik, kabátot sem adunk neki, menedéket sem adunk neki, ágyat se adunk neki. Megoldja, csak idő kérdése, mondjuk akkor rá.
Aztán mikor először érezzük, és tudjuk, hogy ez most nem viccel, hogy tényleg a Halál az, akkor elindulunk.
Mert odabent nem bírjuk. Láttad biztos filmben, milyen az mikor a kamera feletted távolodik, és a szobák falai rádhajlanak, mert meg akarnak fogni. Hogy körülnézel, és csak azt látod a szobában a dobogástól, hogy mit lehetne rombolni. Hogy ha meghúzod ott a polcot, széttörik minden. Ha a baloldalon csimpaszkodsz rá a függönyre, leszakad a karnis, hogy ott szék, az ablakba dobhatod, ha akarod a szekrénybe bele. Hogy ott a tévé, mi van a falat dobod meg vele?
Elindulunk, mert tovább dobog. Minden dobog. Kocogva, lassan haladva, majd futva; a napokat, éjszakákat gyűjtve talonba, aztán megint lassulva, fájdalmas füldobogásra panaszkodva, majd leülve.
Hogy a halál, a lovas végül egymaga bekerít-e, vagy csak mellénk állva, a vállunkra teszi a kezét, valójában részletkérdés.
Az álmok az igazi végnél mindig félbeszakadnak, mikor a Lovas átvágtat, lerohan minket a végét sosem látjuk, ha szerencsénk van, nem is érezzük. A halál dicstelen, ábrázolni öncélú, és jogtalan.
De a menekülést, meg a patáit és a nyomokat, meg kell mutatnunk, kicsit.