Éj szelíd trónján

Ma letöröltem az emesent a gépről.

Ez történt publikusan.

Végül egy kevésbé konzervatív válasz a feltett kérdésre, avagy néhány szó a „pinauralomról”. A „pinauralom” kifejezés, egy 18. századbeli svájci filozófus, bizonyos Richard Avenarius egy kevésbé ismert tanulmányából származik. Köztudott ugyanis a szerző empirikus munkássága, azonban kevesek által kutatott másik szakterülete, a házastársi illetve házasság előtti férfi-női kapcsolatok dinamikája mely kevésbé egzakt ága a tudományának. A szintén svájci Carl Gustav Jung később az ő kutatásait is felhasználva tökéletesítette a komplex központú pszichoanalitikáját, mellyel végleg elszakadt a Freudi iskolától.
Avenarius kutatásaiból kiderül, hogy az elmúlt évszázadokban a nők törekedtek arra, hogy egyfajta matriarchális rendszert alakítsanak ki a férfi-női kapcsolaton belül, felhasználva azon néhány szervüket, melyben különböznek a férfitársadalomtól. Jung kifejti egy levelében melyet egy bécsi kollégájának írt, hogy a „pinauralomban” a nők azon szervüket használják a férfi zsarolásában, mégpedig a főbb komplexekre hatva. Ha a szexuális, fajfenntartási, önfenntartási, faji, erkölcsi másolvasatban ambíció komplex közül egyszerre több kielégítetlen, illetve a psziché folyamatos sérelmet szenved el, a férfi maradandó sérülések mellett könnyen irányítható lénnyé válik, akire a nő ráerőltetheti akarát.

A „pinauralom” táptalaja ezen felül a társadalmi normáink, illetve a közösség elvárásai a férfiakkal szemben, akik kevés védelmet találhatnak így a nők folyamatos elnyomása ellen. Ahogy köztudott hogy nőt nem üthet meg férfi, úgy elhallgatott tény, hogy a Férfi kiszolgáltatott, hiszen egyetlen fegyvere a szavak lehetnek, azaz a Nő meggyőzése. Empirikus tanulmányok bizonyítják az út járhatatlanságát, a női psziché ugyanis gyakorta nem kész a tények elfogadására - fejezi be Jung a „pinauralomról” szóló bekezdését.
Az NDK azóta nyilvánosság tett öngyilkossági statisztikáiból kiderül, hogy az extrém helyzet folyamatos fenntartása (gyk. egy fedél alatt élni a nővel), azaz folyamatos stressz növeli korai elhalálozási rátát. A párhuzam helytálló, hisz ahogy a keletnémet diktatúrában, úgy a „pinauralom” alatt élő Férfi számára a Párt akarata a nő szava, illetve a nő gyanakvása maga a Stasi. A fenyegetés azon szervek és komplexek kielégületlenségével, pedig maga a hiánygazdaság illetve jegyrendszer.

Elhiszed?

lehet hogy iszonyatosan át lettem baszva.

pedig azthittem megse történt.

Békülnék most veletek,szóval bocsánat.

ez meg álljon itt kicsiben, rosszindulatúan, pedig szeliden néz.

megint lehet kommentezni.

Mikor az embert igazán üldözik, nem látja a lovast. Ki kell sajátítanunk az üldözést, azt kell írnom most, hogy igazán csak egy lovas üldözhet. Nem látjuk meg az üldözőt, de halljuk, és hallgatjuk, mert fülünkben az ér dobog; rohan a fülünkben utánunk maga a Lovas.

A Lovast nem azért nem látjuk, mert nem létezik. A lovas létezik, látjuk ahogy tör-zúz utánunk, látjuk mi mindent tesz tönkre. A lovast akarjuk meglesni bárhonnan, azért lapulunk a házak sarkán, azért kúszunk fel a domboldalon. A legtöbb amit láthatunk a félelmetes paták. Az a dobogás, meg a fülünkben is.
Ahogy megremeg tőle a föld, és gyenge pillanatainkban látjuk ahogy végigrohan rajtunk, és hátunkba, gyomrunkba lép. Felrúg, és összetöri a csontjaink. Minden rémkép, minden éjszakai perc, mikor fáradtan rogyunk aznap esti menedékünkbe, azzal tellik hogy érezzük a patákat magunkban. Áttöri a bordákat, szétszakad a tüdönk, a lépünk csonkolja. Fájdalmas, és dicstelen véget hoz álmainkban a lovas.

Szorgalmasan gyűjtjük elönyünk, aztán úri-burzsuj módon, elterülve aludhassunk. Rövid a burzsuj, ha puha ágy jut, ha csak fekhely. Aztán a dobogás fogad, ha közel ér, a ló prüszkölése, az hallatszik mindenhonnan. Elsüllyednénk ilyenkor a földbe előle, ha bármikor közelbe ér a Lovas.

Nem életünk elejétől űz a Lovas. A lovas persze dübörgött, mindig is dübörgött körülöttünk. De még nem vesszük észre. Közönyösek vagyunk ugyanis. Ha látunk valakit, aki füldobogásra panaszkodik, kabátot sem adunk neki, menedéket sem adunk neki, ágyat se adunk neki. Megoldja, csak idő kérdése, mondjuk akkor rá.

Aztán mikor először érezzük, és tudjuk, hogy ez most nem viccel, hogy tényleg a Halál az, akkor elindulunk.
Mert odabent nem bírjuk. Láttad biztos filmben, milyen az mikor a kamera feletted távolodik, és a szobák falai rádhajlanak, mert meg akarnak fogni. Hogy körülnézel, és csak azt látod a szobában a dobogástól, hogy mit lehetne rombolni. Hogy ha meghúzod ott a polcot, széttörik minden. Ha a baloldalon csimpaszkodsz rá a függönyre, leszakad a karnis, hogy ott szék, az ablakba dobhatod, ha akarod a szekrénybe bele. Hogy ott a tévé, mi van a falat dobod meg vele?
Elindulunk, mert tovább dobog. Minden dobog. Kocogva, lassan haladva, majd futva; a napokat, éjszakákat gyűjtve talonba, aztán megint lassulva, fájdalmas füldobogásra panaszkodva, majd leülve.

Hogy a halál, a lovas végül egymaga bekerít-e, vagy csak mellénk állva, a vállunkra teszi a kezét, valójában részletkérdés.

Az álmok az igazi végnél mindig félbeszakadnak, mikor a Lovas átvágtat, lerohan minket a végét sosem látjuk, ha szerencsénk van, nem is érezzük. A halál dicstelen, ábrázolni öncélú, és jogtalan.

De a menekülést, meg a patáit és a nyomokat, meg kell mutatnunk, kicsit.

A szóval a gyűrött, az valami nyugdíjast akar ábrázolni, pár napja jött, köszönt, és szólt hogy rákos kölyköknek. Nekem meg amúgyis volt lelkiismeretfurdalásom, mert anno nem adtam egy másiknak, akik szívbetegeknek gyűjtött. Szóval, ez a mostani néni, aki még rendes is volt adott számlát a kajapénzemről, mert oda ment.
Aznap nem ettem, de egy szívbetegeknek gyűjtő néninek már ki tudják fizetni a napi bérét. Amúgy nem nullszaldós az üzlet.

A másik papír egy ecl nyelvvizsgabehívó, német, középfokú. Jövő pénteken próbálkozom vele, legoptimistább becsléseim szerint valamelyik fele sikerülni fog. Sosem voltam igazán jó németből, amúgy angolból érettségi, aztán nyáron angol közép. Mert az csodálatos.

Egy blokk és egy számla. Hozták még mikor lázas voltam, hogy lidlben vásárolt, nyerj nyaralást vagy mit. Amúgy átkúrás.

Felmentés egy hétre, influenza alól. Végigaludtam a hetet.

Illetve ez bár nincs a képen, de nem borotvalkoztam. Szóval aki akar, elkezdhet El Jefe-nek hívni.

via sebtolvaj

Amúgy 38.sok a lázam, sok az időm a héten így.

Ha előjönnek a reformátusok, mindig megjegyzik, hogy papnak gyónni felesleges. Beszélhetünk közvetlenül Istennel, minek oda egy pap, közénk.

Ugye ismerjük ezt, az egyik legkeményebb pontja Luthernek; szükséges volt egyrészt a búcsúcédulák, illetve az egyház erkölcsi válsága folytán (invesztitura, címek halmozása, VI. Sándor pápa etc.). Manapság ez persze már nem így van, a papok nem tartanak feleséget, a pápa nem a feleségével ül a trónon, és Gyurcsány sem alapított egyházat, mikor majdnem elvált.

A beszéltetés, illetve a fülbegyónás azonban zseniális ötlet.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy gyónáskor, mikor elmondjuk a bűnöket, gondjainkat: beszélünk róla. A pszichoanalízis, meg minden, sosem volt új találmány; mindig használták ezt azok akik az Emberrel dolgoztak.

A kibeszélés, ugyanis segít nekünk is felfogni, megérteni a gondjainkat, és hogy ne csak spanyolviaszt írjunk, a kibeszélés terapikus erővel bír. Feltételeznünk kell azonban hogy akinek gyónunk az rendelkezik kellő empátiával, illetve egy jó ember. A gyónás azért is megy ki a divatból, mert nincs már bizadalmunk senkiben. Ha látunk egy papot, még nem hisszuk el hogy ő jó ember.

Ez a papok felelőssége. Noha rács van a gyóntatószékben, így a grimaszokat nem látjuk, de tudjuk ki van a túloldalt. Nem beszélünk arra érdemtelennek a gondjainkról, ahogy nálunk aljasabb embernek sem mondjuk el, hogy fáj a család, ma például. Ez önvédség, persze.

Tisztában kell lennünk azzal is, hogy a saját magunk megismeréséhez, szükséges a környezetünk. Hiába gondolkodunk nagyon mélyen a buszon, hiába látjuk a melkasunktól lefelé magunkat, az amit mi sejtünk magunkról, sosem a teljes kép. Mégha nem is tévedünk nagyot, mi nem látjuk az arcunk, a szemünk, a grimaszaink, és a mozdulatunkat sem. Ha beszélünk valakivel, nem a tükörbe nézünk, a saját arcunkra is csak következtethetünk, hisz teljesen ösztönös gyakorta amit vágunk.

Az elhallgatás, sosem vezet a továbblépéshez. A beszéd, a megértés, segítség a lelkünk könnyítéséhez. A blogok, naplók ugyanebből a vágyból születtek, aki ír, aki magáról ír, nos az végtelenül vágyik arra, hogy a bejegyzés végén nagy levegőt vegyen, és tisztának érezhesse magát.

(Apropó, 2004 óta Bajnai Gordon múlt héten tett először látogatást a Pápánál, közvetlenül ezután volt hír, hogy a Fidesz számít a történelmi egyházakra, az ország kormányzásában, és szeretné kikérni a véleményüket. Mekkora változás ez, az elmúlt sok év állandó támadásai után. Gondoljunk csak Magyar Bálint, vagy Hiller István keresztes harcára a nyolcosztályosok ellen, illetve az egyházi iskolák ellen, mert az elitképzés, az ugye gonosz. )

FLAIRS - TRUCKERS DELIGHT
Uploaded by ThirdSideRecords. - Music videos, artist interviews, concerts and more.

Egyszer amúgy, láttam ott, helyben, élőben, mikor egy focista bocsánatot kért a kihagyott ziccer miatt.

Nem gondoltam amúgy hogy feladata lenne ez, azthiszem meg is lepett. Holott a meccsen igazi kis disznóként viselkedtem, keményen játszottam mindenkivel, végül a kocsi csomagterében kerültem haza, sajnálatos állapotom miatt.

Bocsánatot, amúgy a tánc miatt kérek.
Sosem volt igazából ritmusérzékem, ha a kezemmel dobolok, akkor is elvétem a tempót. Ez persze nem gáz. Sosem éreztem igazából bénának, kevesebbnek magam, sőt! A többiek, akik felvállalták kvalitásaik ellenére táncot, nos az ő látványuk megnyugtatott a döntésem helyességéről. Az én lábam nem parkettára termett! - hangoztattam mindig. A tánc, nekem csak részegen ment, sok részeg baráttal körülöttem. Bolondoztunk. Sokra nem is emlékszem, talán csak két alkalomra, valami falusi mulatságon, ahol főttrészegen gőzölögtünk, illetve egy egyszeri alkalomra, mikor nem voltam elég részeg az igazi megyeszékhelyi discohoz.

Van akinek ez ösztönösen megy, és jól megy. Jól áll neki a tánc, kivirul. Az örömszerzés, annak a módja kerül elő, noha hasonlóképp állt eddig a tánchoz, mint én. Bocsánatot kell kérnem, elnézésért könyörögnöm, hisz nekem nincs mentségem rá, miért nem tudok táncolni.

Én azthiszem, hogy mindenre megvolt, megvan a lehetőségünk. Elsőben, én jártam népi táncra, aztán elmenekültünk, noha nem volt olyan fárasztó, mint beállítottuk. Mit tudok én, felmutatni a tánc helyett?

Egy kézzel profin hajtogatok már liliomot? Hogy az origami, mely biztosan pótcselekvés volt mikor rászoktam a hajtogatásra, nagyon kiskoromban, az elegendő erre?

Kihagytam egy ziccert, és ma már biztosan kevesebbnek érzem magam, hisz csak szerencsétlen mozgásommal, illetve vergődésemmel okozhatok majd örömöt ezen a módon. Ki tudja, talán szükségem lesz erre egyszer.

Szóval bocsánat, nem tudok táncolni.